A lemezjátszó újra reneszánszát éli – ezt a mondatot már biztos nagyon sokszor olvastátok, de szerintem egyre többször fogjátok még olvasni, ha rajtam múlik.

Én mindig is hifis voltam, sosem értettem, hogy lehet zenét hallgatni mondjuk Youtube-ról a telefon hangszóróit, vagy öklömnyi Bluetooth hangszórót használva. Persze ezeknek is megvan a maga helye és ideje. Gördeszkázás közben, vagy a konyhában főzés mellett elmegy ez, de Zenét Hallgatni így, nagy betűkkel, szerintem nem lehet ezekkel a módszerekkel. Zenét Hallgatni úgy lehet, ha az ember figyel rá és átadja magát neki. És hogyan tudnánk a legjobban átadni magunkat a dolognak, mint egy olyan eszközzel, aminek magának is van egy külön rituáléja.

A lemez hallgatásáról

Egy lemezt először is ki kell venni a tokjából – többnyire a papírborítón belül egy antisztatikus, műanyag, vagy papírtok is van. Ezután feltenni a lemezjátszóra, azt elindítani, a helyére emelni a hangszedőt (tűt) és ekkor kezdődik a zenehallgatás. Aztán ha az egyik oldalt végighallgattuk, felállni, leállítani a lemezjátszót – nem, a jobbak nem állnak le maguktól – helyére tenni a hangszedőt, megfordítani a lemezt, majd mehet minden elölről. Ez nem az a sport, amikor benyomod a kedvenc listád és utána egy napig nem is kell odafigyelned, mert a Spotify folyamatosan ellát zenével, amíg dolgozol, olvasol, főzöl, vagy alszol.

A referencia rendszer az egyik kedvenc lemezzemmel.

Kényelmetlennek hangzik?

Nem az. Hidd el, ha veszel egy lemezjátszót, minden lemez felrakását élvezni fogod és nem csak eleinte. Mindig meglesz a romantikája és pontosan ezért mindig Hallgatni fogod a Zenét. Keresni fogod a kedvenc előadóid vinyl lemezeit a neten és a boltokban. Jó móka lesz, hidd el. Csak még előtte be kell szerezned egy megfelelő rendszert, amin hallgathatod a lemezeket.

Egy pár hangfalra mindenképpen szükséged lesz. Meg is úszhatod ennyivel, mert nagyon jó kis aktív hangfalak kaphatók ma már. A Klipsch például olyat is gyárt, aminek külön lemezjátszó bemenete van – erről még lesz szó.

Klipsch R-51PM lemezjátszó előerősítővel.

Emellé pedig már „csak” egy jó lemezjátszó kell. A „jó” egy sarkalatos kérdés, mert a divathullámra felülve rengeteg gyártó kezdett olyan termékek forgalmazásba manapság, amelyek csak nevükben lemezjátszók. Szép formájú, retro érzést keltő, vagy épp hipermodernnek tűnő házakkal vakítanak ezek, de csak azt érik el vele, hogy akik megveszik őket, azok vagy azonnal lecserélik egy jobbra, vagy, rosszabb esetben örökre elfordulnak ettől a médiumtól. Ezek ugyanis amellett, hogy a lemezek felületét sem kímélik, a füleket legalább annyira hasogatják. Borzasztóan szólnak, szóval kerüljük el őket, ahogy csak tudjuk.

És nem, ez nem pénzkérdés,

mert ha valami szűkre szabott kerettel rendelkezik, az a használt készülékek közt nagyon könnyen talál olcsó, de kiváló lejátszókat. Tipikus kezdőkészülék a NAD 5120-as, amely tizenezer forintokért cserél gazdát és egy rendes hangszedővel nagyon sokáig boldoggá tudja tenni a tulajdonosait. De a Lenco, a Dual, az Akai, a Pioneer vagy a Technics oltimerjei is nagyon jó választások lehetnek.

Az ilyeneket nagyon messziről kerüljük el.

Ha pedig valaki nem feltétlenül csak egy lemezjátszó – hangfal párost szeretne a szobájába, annak szüksége lesz erősítőre is. Itt pedig oda kell figyelnünk, ugyanis a lemezjátszó kimeneti jelszintje nem olyan, mint mondjuk egy CD-lejátszónak, így ahhoz, hogy egy erősítő, aminek nincs külön erre kialakított bemenete kezelni tudja azt, szükségünk lesz egy lemezjátszó előerősítőre. Ez néha be van építve a lejátszóba, néha az erősítőbe – figyelem, ha mindkettőben van ilyen, akkor az egyiket ki kell iktatni –, de néha külön eszközzel kell ezt megoldani.

A nálunk járt lejátszóban volt előerősítő, de mivel az Audio Hungary jóvoltából, egy Qualiton Phono előerősítőt köthettünk a lejátszók és a szintén AH gyártmányú Qualiton A20i elé, inkább kikapcsoltuk a lejátszókban lévő erősítőket.

[supsystic-gallery id=’3′]

Így fest egy kompromisszum-mentes előerősítő.

A hangfalak, melyeket a tesztek során használtunk a Dán Jamo gyártmányai a 2000-es évek legelejéről, amikor még igazán jó hangú darabok is napvilágot láttak arrafelé. Jelen esetben egy pár Concert 11-ről beszélünk.

A teszt

A teszt maga nagyon egyszerű, hiszen miután csatlakoztattuk egymáshoz a komponenseket, fel kell tennünk a kedvenc albumainkat és élveznünk kell a zenét. Ez meg is történt, referencialejátszóként a saját, Audio-Technika AT-LP5-ösünket használva, az eredményre is mindjárt rátérek, de először vizsgáljuk meg kicsit közelebbről a tesztkészüléket, ami egy Sony PS-HX500 típusú lejátszó volt.

Sony PS-HX500

Külsőre egy nagyon elegáns készülék ez. Fekete, lapos, sallangoktól mentes házán kívül helyezkedik el a tápegység, ami azért jó hír, mert azt egy mozdulattal jobbra tudjuk cserélni. Ahogy egyébként a hangszedőjét is, amire nagy szükségünk is lesz, de erről egy kicsit később.

A ház egyik érdekessége a frontoldalon virító Hi-Res matrica, ami első látásra meglepett, hiszen nem tudom, hogy a rendes lemezjátszók közül melyik nem szolgáltat nagy felbontású hangot. Aztán, ez a kérdés a hátoldalra – vagy a leírásra – pillantva megoldódik, ugyanis a készülék hátán a szokványos csatlakozókon kívül egy USB-kimenetet is találunk, amin keresztül a készülék képes magas felbontású DSD, vagy WAW fájlokba digitalizálni lemezeinket. Hogy ennek mennyi értelme van, azt inkább mindenki döntse el maga, mindenesetre a lehetőség adott.

Kikapcsolható előerősítő és USB-kimenet, a szokásos csatlakozók mellett.

De most már tényleg ideje, hogy feltegyük az első lemezt, elfordítsuk a kis indítótárcsát és nekiálljunk az élvezkedésnek.

Először egy Loreena Mckennitt albumot, a Live in Paris and Toronto-t hallgattam meg és az az igazság, hogy elég szépen szólt, de azért valahogy nem volt az igazi. A magas hangok mintha picit elkallódtak volna és az egész olyan volt, mintha egy fátyol alatt zenélt volna a csapat. Persze ez a kedvenc albumom, betéve tudom, minden egyes hárfapendülését és ezért lehet, hogy csak a megszokottól eltérő hangzással volt bajom, ezért feltettem egy újabb lemezt, Zaz albumát, mely a meglepő Zaz címet viseli. Itt is érezhető volt az AT fölénye, így előkerestem a fiókból az eredeti Audio-Technica tűt, amit visszacseréltem, egy időre használaton kívül helyezve az Ortofon Redet, amivel ez első héten upgrade-eltem a lemezjátszót.

Nagyon megéri a csere egy igényesebb hangszedőre.

Itt már kiegyenlítettebbé vált a küzdelem. Kiderült, hogy a gyári AT95EX hangszedővel versenyeztetve már nem olyan zsibbasztó a Sony hátránya, ami persze azt is jelenti, hogy a HX500-ast is inkább induló lejátszónak ajánlanánk, amit az ember fejlesztgetni kezdhet, amíg el nem éri a tudásának maximumát.

A hangzását a gyári hangszedővel inkább nevezném erőteljesnek, mint részletezőnek, így ez egy igazi mindenevő lehet, annak minden előnyével és hátrányával. Simán hallgathatunk rajta Queent, 50 Centet és régi Neoton lemezeket és minden területen kellemes élményt fog nyújtani, de igazi ínyenckedésre nem igazán alkalmas.

A tekerőtárcsa elég praktikus megoldás.

Kipróbáltam például egy 45-ös fordulaton felvett lemezt, melyen Jeff Goldblum zongorázik a „haverjaival” és ami a referencia rendszeremen olyan élvezetes, hogy estig el tudnám hallgatni. A Sony sajnos egy közepesen jó koncertté szelídítette ezt az örömzenélést, amit persze még mindig kellemes élmény volt hallgatni, de már nem éreztem úgy, mintha ott lennék az első sorban.

Összegzés

A Sony PS-HX500 tisztességes iparosmunka, mely megfizethető áron kínál jó minőségű zenehallgatási lehetőséget, de az az igazság, hogy szerintem a japán cég kicsit sokat akart egyszerre markolni. Ha hagyta volna a fenébe ezt az USB-digitalizáló rendszert, akkor egy picit többet költhetett volna az egész készülékre és biztosan egy konkurenciaverő alaplejátszót csinált volna. Így sem egy rossz vétel ez, de ebben az árkategóriában azért vannak jobbak.

Akit viszont megfog a gondolat, hogy saját lemezgyűjteményét hallgassa digitális formában is, annak nem is nagyon tudnánk jobb megoldást mutatni.