Aki még tudja, hogy mit kell csinálni egy kazettával és egy ceruzával, annak bizonyára megdobban a szíve a walkman szó hallatán.
Tegnap ünnepelte negyvenedik születésnapját a Sony sétálómagnója, ami gyökereiben változtatta meg az emberek zenehallgatási szokásit. Minden fülre vagy fülbe helyezhető és hordozható zenei eszköz tulajdonképpen csak a továbbfejlesztése, mégoly innovatív legyen is. Maga a walkman alapgondolata Masaru Ibuka, a Sony társalapítójának fejéből pattant ki, aki a Pressman nevű, újságíróknak kitalált kompakt rögzítőből készíttette a prototípust.
Az alapok tehát eleve adottak voltak, főleg úgy, hogy a mágnesszalag már 1963-ban napvilágot látott a Philips jóvoltából, míg a műsoros kazetták valamikor ugyanezen évtized végén érkeztek, így már autóban is le lehetett játszani őket. Addig egyébként leginkább a lemezek alkották a zenehallgatási igények bázisát.
A Sony Walkman TPS-L2-je fémből készült, kék/ezüst külsőt kapott, ám azt kell mondani, hogy a világszinten is elterjedt, elvileg alacsony áron piacra dobni szándékozott lejátszó egyáltalán nem volt olcsó, mivel akkoriban 152 dollárt kértek érte (kb. 43.000 forint), ami mai áron olyan 530 dollár körül lenne (közel 150.000 forint). A vállalat úgy számolt, hogy havonta körülbelül ötezer darab talál majd gazdára, ám mindenkit meglepett, hogy ennek tízszerese kelt el csak az első két hónapban.
A sétálómagnó innentől kezdve egyre elterjedtebb lett, és fénykorát a nyolcvanas években élte, amikor szinte az összes fiatal fején ott lehetett látni a szivacsos füleseket, övébe tűzve pedig a walkmant. Sikerét erősen megtámogatta az 1986-ban megjelent Oxford English Dictionary, illetve egyre többen használták az eszközt futás, aerobic vagy éppen kerékpározás közben. Napjainkban értelemszerűen már nem látható hétköznapi használatban, de eBay-en valahol 70.000-200.000 forint körül mennek a megőrzött darabok.
