Még a végén kiderül, hogy Demjén Rózsinak csak akkor lett volna igaza, ha azt énekli, „Vasból van a Hold!”.
Ahhoz, hogy a rozsda, mint a vas oxidációjának egyértelmű jele megjelenjen, leginkább vízre és oxigénre van szüksége, amelyekről azt gondolhatnánk, a Holdon nem igazán vannak jelen. Ám a Science Advances tudományos folyóiratban megjelent tanulmány szerint bolygónk hűséges kísérőjén mégis lehet rozsda. Az Indiai Űrkutatási Szervezet első műholdja, a Csandrajáan-1 képei alapján vették észre, hogy a Hold pólusain lévő kőzetek más összetételűek, mint az egyéb területeken. Közelebbről megvizsgálva ezeket, Shuai Li, a tanulmány vezető szerzője arra jutott, ez bizony hematit, ami egy közönséges vas-oxid, tehát rozsda. Miután megtette eme felfedezését, a NASA segítségét kérte megerősítés gyanánt, ahol kezdetben tamáskodva fogadták, mondván, holdi körülmények között egyszerűen nem történhet rozsdásodás. Ugyanakkor miután vizet fedeztek fel a Holdon, születtek olyan spekulációk, hogy az ásványi anyagok sokfélesége talán nagyobb, mint azt kezdetben gondolni lehetett.
És ha ez így van, akkor ezek némelyike a vízzel reakcióba lépve indokolhatja az ilyesfajta reakciókat. Csakhogy, a Hold felszínén lévő vizek fagyott állapotban vannak, ráadásul igen messze a rozsdásodással érintett területtől, tehát kell valami magyarázat, hogy miként juthatnak még oda, ahol a jelenség megfigyelhető. Van egy elmélet, miszerint a Holdat eltaláló porszemcsék segíthetik a vízmolekulák elszabadulását, melyek aztán összekeverednek a felszínen lévő vassal. Ám még mindig hiányzik egy fontos összetevő, jelesül az oxigén. A hozzáértők szerint a Föld és kísérője közti távolság nem túl nagy ahhoz, hogy bolygónk felső légköréből a Hold felénk néző oldalához jussanak az oxigén molekulák. Ez pedig összevág Li megállapításával, miszerint azokon a területeken figyelhető meg a rozsdásodás, melyek felénk néznek. Szerinte egyébként mindezek a folyamatok évmilliárdok óta zajlanak.