A PS5-el megérkezett az új Spider-Man játék is. Mondanám, hogy nagyon vártam, de azért az erős túlzás lenne, annak ellenére, hogy az előző részt elég szórakoztatónak találtam. De lássuk, hogy milyen is lett az új rész.
A játék különlegességét egyértelműen az adta, vagy annak kellene adnia, hogy next-gen gépen bújhatunk ezúttal nem Peter Parker, hanem Miles Morales bőrébe, tehát ez a játék az első hivatalos PS5 játéktesztünk.
Aki játszott az előző résszel, vagy legalább nagyjából követte, hogy mi történik a pókverzumban (Pókember: Irány a Pókverzum!, vagy az új képregények) az képben van azzal, hogy ki is az a Miles Morales.
De maradjunk a videójátéknál. Az előző részben Miles mellékszereplőként feltűnt már a színen. Peter és Miles apja, Jefferson Davis közösen kapcsolnak le néhány gazfickót Fisk egyik kikötőjében és a rendőrt kitüntetésre jelölik. Az átadás során azonban a Demons csapata lecsap az ünnepségre és Jefferson életét veszti. Így jön a képbe Miles, akit Peter a szárnyai, pókhálója alá vesz majd Mary Jane rendkívüli ügyességének köszönhetően Osborne egyik laborjából egy pók eljut Mileshoz, akit megcsíp és már meg is van az új Pókemberünk.
Az új részben Miles és Peter közösen is harcolnak a New York utcáin megjelenő újabb és újabb veszedelmek ellen. Az nagyon hamar kiderül azonban, hogy Miles a szokásos pók képességeken kívül szert tett pár újdonságra is – elvégre unalmas lett volna egy új karaktert copy-paste-el bedobni. Bio-elektromosság és láthatatlanság segíti új hősünket megvédeni a város polgárait.
A jó, a rossz és a szép
Ami nagyon jó volt a játékban, hogy nem kellett elölről megtanulni a világot, a működését, a harcot és úgy általában a mechanikáját. Viszont hozott kellő újdonságot ahhoz, hogy ne érezzem úgy, hogy folytatom az előző részt. Hozzá kell tenni, hogy nagyjából 3 hete fejeztem be az előző részt (bocs), szóval még benne volt a kezemben a játék. A hossza – emiatt is – pont elég volt. Ha ennél többet kellett volna előtte töltenem, biztosan darálásnak éreztem volna, ami számomra az előző rész egyik gyenge pontja volt.
Azonban hiába volt szórakoztató a játék, a betörések, illegális fegyverkereskedelem és a városban – ismét – önbíráskodó militarista szervezet miatt felbukkanó utcai „feladatok” nagyon repetitívek egy idő után, ráadásul mindig akkor jelentek meg, amikor valami collectible-t keresgéltem és gyorsan döntenem kellett, hogy segítek vagy folytatom a keresést.
Ezen felül a játék legnagyobb hibája, szerintem, hogy nem használja ki eléggé az új controllerben rejlő lehetőségeket.
Az első dolog, amit kipróbáltam a PS5-ön az a Astro’s Playroom volt, ami nyilván arra épít, hogy bemutassa, mit lehet ebből kihozni. Ezután pedig az, hogy a felhőkarcolók között lengéskor picit nehezebb volt meghúzni az R2-t nem okozott igazán „wow” élményt.
Az viszont elvitathatatlan, hogy a játék gyönyörű. Mindezt mondom úgy, hogy a TV készülékem nem hozza ki a maximumot a játékból. De sokszor volt, hogy a fast travel helyett – ami az új konzolon valóban fast travel, mert gyakorlatilag töltési idő nélkül utazhattam bárhova – inkább keresztül lengtem a városon, hogy megcsodáljam New Yorkot téli latyakban. Idén a szűkös utazási lehetőségek mellett lehet erre picit jobban ráfüggtem, mint kellene. Gyanítom, hogy ha lett volna lehetőség a játékon belül beülni egy kávézóba egy könyvvel, akkor még nem tudnám, hogy zárul a történet.
Értem én, hogy Spider-Man, de miről szól?
Mind a Marvel’s Spider-Man, mind pedig a Marvel’s Spider-Man: Miles Morales azért tudott beférkőzni a szívem helyét elfoglaló darab kőbe, mert olyan történetet hoz, amit várok tőle. Szórakoztató, humoros alapra épített, olykor komoly témákat boncolgató sztori, amiben időközben el kell páholni néhány rosszfiút vagy lányt (ez nem valami eufemizmus volt, valóban verekedésről van szó, fiúkkal, lányokkal egyaránt). Spoilerezni nyilván nem szeretnék, de van itt barátság, szeretet, árulás és önfeláldozás.
Miles karaktere még nem annyira kiforrott, mint Peteré, azonban nagyon tetszett, ahogy az ifjabbik Pókember felnéz nagy elődjére és sokszor erőltetetten, de megpróbálja azt a fajta humort is hozni, amit Petertől már megszokhattunk.
De az élet nem csak játék és mese. A szuperhős történetek alapját képező képregények mindig reflektáltak a kor társadalmi és politikai kihívásaira.
Amerika Kapitány már 1941-ben címlapon ütötte ki Hitlert, de a Hidegháború is jelen volt kedvenc hőseink korai kalandjaiban.
Ez most sincs másképp. Miles egy Puerto Rico-i anya és egy fekete apa gyermekeként látta meg a New Yorki napvilágot. Így egyből két kisebbséget is képviselhet. A játék több alkalommal is aktívan használja ezeket az elemeket. Miles a Harlem saját pókembere, aki átérzi az ott lakók mindennapi problémáit, ami onnantól, hogy lopják a helyi boltosok készleteit egészen odáig terjed, hogy Harlem lakóit feláldozhatónak gondolja az éppen aktuális gonosztevő azért, hogy kellő profitra tegyen szert. A játék jól használja ezeket a történet vezetésben, érintőlegesen beleszőve a Black Lives Matter mozgalmat is és bár nem vagyok képregény vagy szuperhős szakértő úgy gondolom, hogy kifejezetten jó döntés volt behozni ezt a vonalat a játékba.
Addig is itt van az Emberpók rövid, de annál szomorúbb története:
[sc name=”facebook” ]
