AZ ELTE Etológia Tanszék kutatói azt vizsgálták, hogy a kutyák vonyítása milyen összefüggésben van a farkasokkal való rokonságukkal.
Házi kedvenceink a farkasoktól hozták magukkal a vonyítás képességét, akik így osztottak meg információkat távol lévő falkáik tagjaival. Nem minden kutya vonyít azonban ugyanolyan gyakorítással: bizonyos fajták rendszeresen kommunikálnak ebben a formában, míg mások inkább az ugatást választják, és alig-alig hallatnak vonyító hangot.
Az Eötvös Lóránt Tudományegyetem etológusai azt vizsgálták, hogyan reagálnak a kutyák a farkasüvöltésre, majd a reakciójukat összevetették azzal, hogy melyik kutya milyen közeli rokonságban áll az ordasokkal. Köztudott, hogy bizonyos fajták – például a szibériai husky, az alaszkai malamut, a csehszlovák farkaskutya és a szamojéd – közelebb állnak az őseikhez, mint mások.
A 68 kutya bevonásával végzett vizsgálat során megállapították, hogy az ősi fajtákat felzaklatta a farkasvonyítás hangja, és nagyobb valószínűséggel reagáltak vonyítással a vonyításra. Ezzel szemben a modern fajtákat nem igazán zavarta a dolog, és többnyire ugatással válaszoltak.
„Úgy tűnik, hogy bár a vonyítás jelen van a legtöbb fajta repertoárjában, a megváltozott környezet miatt ez a típusú hangadás elvesztette eredeti funkcióját” – magyarázta Lehoczki Fanni, a Nature tudományos oldalon megjelent tanulmány egyik szerzője. Az eredmények szerint az ősi fajták több stresszjelzést produkáltak a farkasvonyítás hatására, ami azt sugallja, hogy ezek a kutyák jobban értik a farkasok „nyelvét”, mint modernebb társaik.
A kutatás emellett összefüggést talált a vonyítás és a hím nemi hormonok között: az ivartalanított kanok hosszabban vonyítottak, mint ivaros társaik, ami azt valószínűsíti, hogy a vonyítás a félelem jele is lehet a kutyáknál.
[sc name=”facebook” ][/sc]