Vajon a fekete lyukak az idők végezetéig zabálják fel a környezetüket?
A fekete lyukak az univerzum egyik legérdekesebb teremtményei: a csillagrendszerek közepén trónoló éjsötét óriások afféle kozmikus porszívóként működnek, és mindent magukba szippantanak, ami elég közel kerül hozzájuk. Adódik a kérdés, hogy ezek a mindent bekebelező objektumok meddig élnek, egyáltalán meg tudnak-e halni. Erre a kérdésre a választ korunk egyik legnagyobb tudósa, a 2018-ban elhunyt Stephen Hawking adta meg.
Hawking még 1974-ben írta le tanulmányában a róla elnevezett elméletet, a Hawking-sugárzást, amely szerint kvantummechanikai jelenségek miatt a csapdába esett részecskék kiszabadulhatnak, emiatt pedig sugárzás jöhet létre a fekete lyukak eseményhorizontjának környezetében. A tudós szerint azok a fekete lyukak, amelyek nem képesek pótolni a sugárzás következtében elpárolgó tömeget (például más objektumok bekebelezésével), előbb-utóbb zsugorodni kezdenek, folyamatosan csökken az energiájuk és a tömegük, mígnem egyszer csak semmivé lesznek.
Mindez azonban egy rendkívül hosszú folyamat, épp ezért azt senkinek sem ajánljuk, hogy megpróbálja végignézni egy fekete lyuk haldokolását, ez ugyanis a számítások szerint mintegy tíz a hatvanhetediken évbe tellene. Ez a szám olyan nagy, hogy inkább meg sem kíséreljük számjegyekkel kiírni.
Hawking elméletét csillagászati megfigyelésekkel (egyelőre) nem sikerült bizonyítani, de az elmúlt években a kutatók többféle megközelítéssel is igyekeztek tesztelni az elméletet. Legutóbb például egy kvantumszámítógép igazolta vissza, hogy Hawking helyesen gondolta, amit gondolt.
