Apollo-11 triója olyan magas díjjal tudott volna csak életbiztosítást kötni, amit már nem bírt el a pénztárcájuk.
Az űrutazás nem veszélytelen meló: természetesen a legkézenfekvőbb veszély az űrhajó, űrállomás valamelyik létfontosságú rendszerének meghibásodása, ám ha minden rendben is megy, az utazás maga is nagyon megterheli az emberi szervezetet, kezdve rögtön azzal, hogy az űrállomáson tartózkodó asztronauták a földi sugárzás tízszeresének vannak kitéve. Neil Armstrong, Edwin „Buzz” Aldrin és Mike Collins 1969-ben, az emberiség történetében először szálltak le a Holdon, vagyis senki sem lehetett biztos abban, hogy valaha viszont látják a Földet.
Mindezek tudatában talán érthető, hogy a biztosítótársaságok nem kapkodtak Armstrongék után; olyan magasnak ítélték ugyanis a kockázatot, hogy csak évi 50 ezer dollár ellenében voltak hajlandók biztosítani őket. Ezzel viszont az volt a gond, hogy az űrhajósok a szövetségi ügynökségek bértáblája szerint kapták a fizetést, ami évi 17 ezer forintot jelentett.
Armstrongék látva a biztosítótársaságok hozzáállását, kezükbe vették az irányítást, és úgy döntöttek, hogy a maguk módján igyekeznek biztosítani családjuk jólétét abban az esetben, ha velük valami történne. Felvásároltak több tucat NASA-képeslapot, aláírták őket, majd megkérték egy barátjukat, hogy az indulás napjának reggelén pecsételtesse le őket a postán. A fiúk abban a hitben tették mindezt, hogy ha nem térnének vissza a küldetésről, az általuk aláírt képeslapok vagyonokat érnek majd.
Végül Armstrong, Aldrin és Collins is épségben megúszták a kalandot. Bár a képeslapokat végül nem használták fel, az Apollo-11 legénysége precedenst teremtett: az Apollo-16 küldetésig az űrhajósok minden egyes felszállás előtt Armstrongékhoz hasonló módon jártak el.
[sc name=”facebook” ][/sc]
