A Sony frissen bemutatott lemezjátszói pontosan azt ígérik, amit ma sokan keresnek. Egy gombot, automatikát, vezeték nélküli kapcsolatot, és azt az érzést, hogy „mi most bakelitet hallgatunk”. A PS-LX3BT és a PS-LX5BT nem akarják megnehezíteni az életünket, sőt: kifejezetten azon dolgoznak, hogy a lemezhallgatás se legyen bonyolultabb, mint egy Spotify-lejátszási lista. Csak az a kérdés, hogy akkor mi értelme van?

Bluetooth és vinyl lemez – már itt gyanús a történet

A vezeték nélküli kapcsolat kétségtelenül kényelmes, de amikor egy analóg formátumot digitális tömörítéssel juttatunk el egy hangszóróig, ott már elég nehéz komolyan venni az „audiofil” jelzőt. Igen, papíron ott az aptX és a nagy felbontású vezeték nélküli hang, a gyakorlatban viszont ez inkább arról szól, hogy ne kelljen kábelt húznunk a nappaliban.

Egygombos automatika, azaz a bakelit fast food verziója

Mindkét modell teljesen automatikus. Megnyomjuk a gombot, a kar magától mozog, a lemez elindul, mi pedig hátradőlhetünk. Ez kényelmes, felhasználóbarát és teljesen ellentétes mindazzal, ami miatt a viny lemez eredetileg izgalmas volt.

A vinyl egyik varázsa éppen az, hogy odafigyelést igényel. Itt viszont minden azt üzeni: ne törődjünk vele túl sokat. Ez nem probléma, csak érdemes tudni, hogy ez a megközelítés nem a minőségről, hanem a kényelemről szól.

PS-LX3BT: belépőszint, belépő elvárásokkal

A PS-LX3BT egy tipikus „első lemezjátszó”. Letisztult, könnyű használni, és nem kér tőlünk semmilyen tudást. Beépített phono előfok, alap hangszedő, ránézésre korrekt működés. Ez a modell tökéletes arra, hogy rájöjjünk, akarunk-e egyáltalán hanglemezt hallgatni. Arra viszont nem, hogy megértsük, miért költenek mások vagyonokat lemezjátszókra.

PS-LX5BT: drágább, szebb, de még mindig kevés

A PS-LX5BT papíron komolyabb. Merevebb felépítés, jobb anyaghasználat, aranyozott csatlakozó. Ez a modell inkább azoknak szól, akik már elköteleződtek a bakelit mellett, de továbbra sem szeretnének mélyen belemenni a technikai részletekbe. A különbség lehet, hogy érezhető, de nem olyan mértékű, hogy egy tapasztaltabb rajongót akárcsak megérintsen. A készülékek hangját persze még nem ismerjük, így nem lenne fair azt is minősíteni, de komolyan meglepődnénk, ha fölé lőnének, mint ahova a külsejük sorolja őket.

Akkor ezek most rossz lemezjátszók?

Nem, csak nem azok, aminek néha beállítják őket. Ezek nem audiofil eszközök, hanem életmód-termékek. Olyan lemezjátszók, amelyek jól mutatnak a nappaliban, egyszerűek, kényelmesek, és nem igényelnek tanulást. Természetesen a hangszedőjüket érdemes egy jobbra kicserélni, de ha komolyan vesszük a hangminőséget, akkor ezekkel is gyorsan eljutunk a plafonig. Ha viszont csak szeretnénk néha feltenni egy lemezt, miközben Bluetooth-hangszórón szól a zene, akkor pontosan azt kapjuk, amit ígérnek. Legalább annyi előnyük van, hogy nem gyilkolják a lemezek, mint az olcsó, dizájnlemezjátszók.

A Sony PS-LX3BT és PS-LX5BT lemezjátszók nem a vinyl ipar szent gráljai. Nem is akarnak azok lenni. Ezek a modellek a „bakelit mint életérzés” vonalat képviselik, nem a „bakelit mint vallás” irányt.

És ez rendben van, amíg tudjuk, mire számítunk. Ha komoly hangminőséget keresünk, máshol kell nézelődnünk. Ha viszont egy kényelmes, kompromisszumos belépőt szeretnénk a bakelit világába, neajdisten a Sony rendszerünk mellé – már ameddig van értelme egyáltalán Sony-ról beszélni -, akkor ezek a Sonyk pontosan azt nyújtják, amit ígérnek – se többet, se kevesebbet.

Árat a Sony sajnos még nem társított a készülékekhez, de ha megtudnuk, belefrissítjük a cikkbe.