Retro játéksorozatunk harmadik (1. 2.) része az olasz csőszerelő tesókról fog szólni, akikről érthetetlen módon még filmet is csináltak – bár tulajdonképpen a Space Invadersről akár a Függetlenség Napját is mintázhatták, de azért a Mario esetében kicsit direktebb a kapcsolat.
Biztos mindenkinek megvannak a maga emlékei ha Mario-ról van szó. Nekem például az, hogy amikor mindenki a Super Mario Bros-t játszotta, akkor nekem nem volt egy olyan eszközöm sem, ami erre képes lett volna. Így mindig kapva kaptam az alkalmon, amikor valami ismerősnél a kezem ügyébe került egy GameBoy, egy Nintendo vagy valami kínai 500 játékot tartalmazó konzolra portolt változata.
Ha az embernek nem voltak barátai, akiknél tudott játszani az be tudott telefonálni TV-s vetélkedőbe, ahol irányíhatta Mario-t a telefonon keresztül! A mai napig nem térek magamhoz…
Viszont picit nehezen vettem rá magam arra, hogy nekikezdjek a teszt megírásának, mert amikor játszottam is vele, az időm nagyrészében az első 5 pályát játszottam újra és újra. Egyrészt, mert soha nem volt túl sok időm játszani vele, másrészt pedig mert nagyon rosszul ment.
De gondoltam most aztán jó lesz. Előszedem valamelyik böngészőben futtatható verzióját és gyorsan végigpörgetek pár pályát, hogy legyen elég tapasztalatom írni róla. Nos két lehetőség van. Az a párszáz óra, amit PS játékokba öltem nem javított azon, hogy mennyire játszom jól a Marioval, vagy – és szerintem ez a valószínűbb – borzalmasan rossz kezelni ezeket a böngészős verziókat.
Magáról a játékról nehéz írni. Egyrészt azért, mert gyorsan elvesztettem a két eletemet, másrészt pedig azért, mert a böngészőben futtatható verziók irányítása valahogy nem volt az igazi. Vagy volt Mario-nak egy kis “tehetetlensége”, amitől megállás után is tovább csúszott, vagy az irányító gombok megnyomása az ablak görgetését is beindították. Ezek fényében nem kötött le túl sokáig. Valójában szerintem több időt töltöttem azzal, hogy keressek egy megfelelő implementációt, mint amennyit magával a játékkal.
Mindezektől függetlenül a játék, a grafikájával és zenéjével képes nosztalgikus érzéseket ébreszteni az emberben.
Tutorial vs World 1-1
Erről különösen nehéz írnom. A Super Mario Bros. korában készült játékok még nem használták a manapság népszerű tutorial szakaszt, ahol “megtanítják” a játékost az alapokra. Itt az első pályák gyakorlatilag rákényszerítik a játékost, hogy felfedezze a játék működését, ezt hívják World 1-1-nak. Bár nyilván a Super Mario Bros. esetében mindössze annyiról beszélhettünk, hogy megtanulod, hogy rá kell ugranod az ellenfélre, hogy kiiktasd, hogy tudsz pontokat szerezni, hogy tudsz gombákkal extra képességekre szert tenni.
Annak, akinek szüksége van egy képre, hogy felidézze az emlékeket álljon itt ez a 130 kilobyte méretű screenshot, ami messze nagyobb, mint az eredeti 1985-ben megjelent játék a maga 32kilobyte méretével:

Ami a történetet illelti, egészen kiforrott keretet kapunk – már ha a Tetris-el vagy a Space Invaders-el hasonlítjuk össze. Adott Mushroom Kingdom, ahol Toadstool hercegnőt elrabolja Bowser egy teknős-szerű lény, aki varázslat segítségével tárgyakká változtatta a királyság lakóit – például téglafalakká. Ez annak fényében szerintem különösen érdekes, hogy Mario (vagy többjátékos mód esetén testvére Luigi) egy varázsgomba elfogyasztása után szét tudja fejelni a téglafalakat. Felnőtt fejjel átolvasva a ezt a sztorit kicsit másképp kezdek gondolkozni róla. Lehet nem is annyira gyerekbarát.
Mario az első gomba elfogyasztása után kétszeresére nő és szét tudja fejelni korábbi barátait, a második gomba után már overált is cserél és lőni is tud a rárontó “tekikatonákra” és “Goombakra”.
Háát… Szóval olyan ez, mint az alkohol. Ha ma találnák ki, lehet, hogy már nem lehetne engedélyezni.
[sc name=”facebook” ]